Ódor György: Remény

Öleltelek, ettõl tudtam meg, élek,
a többi nem lényeges, kifizetjük,
a fájdalom, a vér, a seb, csak részlet.
Szeretlek. Ez volt az utolsó szavam
hozzád, majd elvesztettem a beszédet.

Mély szakadékba hullottak a szavak
pattogva, mint az a sok galambtrágya
otthon az erkélyünk ablaka alatt.
Csak kisírt szemed kérdezte meg fénylõn:
ugye kedves, a szerelem, az maradt.

Nem tudom, akkor hogyan, s mit feleltem,
hisz nemrég kóstolgatott meg a kaszás,
még mindig remegett tõle a lelkem.
De megértettél így is, elballagtunk
a fény felé, szinte egy szívvel ketten.

A végén mi lesz? Mikor arra várok,
tehetetlenségemben nevetnem kell:
hogyan leszek én így veled magányos.
Szerintem akkor is ölellek téged,
nem két reszketõ karommal, de máshogy.